Az anyja a harmadik osztály szeptemberében találta ki neki, hogy otthoni "iskolapadba" kényszeríti. Heti egy alkalom, szombatonként, 10.00 -től. Az első óra előtt tisztelettudóan és gyengéden megkért ayuci, legyen már úgy, hogy én járok át hozzájuk. A gyerekről lerítt, hogy ő ugyan egy tetves angol óra miatt meg nem emeli a seggét, vagy én megyek át, vagy b..szam meg a különangolom.
Egyébként, sok gondom nem volt vele. Dolgozatokra gyakoroltunk és házit készítettünk. Kizárólag akkor kellett átmennem, ha dolgozat közeledett vagy megpakolták házival, így nem időpocsékolásként élte meg azt a heti 45 percet, hiszen amit csináltunk, azt úgy is meg kellett volna csinálni. Minden egyéb alkalommal kihisztizte, ne kelljen már szombat délelőtt is egy harminc körüli idióta előtt figyelmet tettetni, aki talán még nála is jobban unja ezt az egészet -elég azt egész héten minden hétköznap.
Ha nem akadt közelgő dolgozat, vagy csak mérsékelten kaptak házit, anyuka felhívott, hogy Bellácska fáradt. Bellácska már fáradt volt közvetlenül az őszi, téli, tavaszi, valamint nyári szünetek előtt és még fáradt volt közvetlenül utánuk, rendszeresen. A tananyaghoz úgy ragaszkodott, mint inkvizítor a vallatáshoz, csak az éppen aktuális anyagrészen volt hajlandó túlesni, ha bármi extrát állt szándékomban megtanítani vele, izzadt, vérzett és toporzékolt.
Több, mint néha, de azért nem túl gyakran jómagam is megkíméltem magamat tőle. Lefújtam az órát valami színlelt marhasággal, sokszor az se érdekelt logikailag stimmel -e, amit kamuzok, mondva lett valami, aztán jóvanazúgy. Ilyenkor Mónikától mindig megkaptam, hogy "Anna, én ezt komolyan gondolom!" (Az angol órát.) Hümmögtem neki valamit rá, aztán letettem a telefont. Tudta, nyilván, hogy a gyerek sem éppen úgy áll hozzá, hogy ez az egész hatékony legyen, hogy érjen valamit. Tanulhatna többet. Kicsit akarhatna jobban. Utálhatná kevésbé ezt a cirkuszt. Az utolsó két mondat rám is igaz volt. S mivel a házirendjük első pontjának íratlan szabálya, hogy Bellacskát nem cse.ztetik semmi oknál fogva, viszont az "ügy" előre lendítése érdekében valakit muszáj, így én lettem a bűnbak. Menjek, járjak, haladjon.....
Heti egy ezresbe nem fért bele a lelkesedés, annyiért pusztán túléltem. Ismerve a múltjukat, meg a gyerek képességeit, több pénzt nem mertem kérni: ha heti épelméjű, 3-4000 forintért valami nem úgy jön össze, jobb esetben megúszom csetepatéval, meg hogy többé nem köszönnek. A rosszabb esetbe inkább bele se gondoltam, inkább csak egy ezrest kértem és rendben vagyunk. Úgy láttam, Mónika ebbe belenyugodott és úgy láttam, több pénzt nem is nagyon akart rászánni.