Két évvel azelőtt, hogy komolyabb mennyiségben mérhető időt és energiát toltam az angol nyelv olykor kínkeserves popularizálásába, már, némi nagyképűséggel ugyan, de elmondhatom: tanítgattam azt. Ez alatt az a két tanévet felölelő procedúra értendő, amely alatt a szomszéd kislánnyal szívattuk egymást -azon voltam, hogy beavassam a harmadikos, majd negyedik osztályos angol tananyag szépségeibe, ő lelkesen ellenállt.
Jómagam homlokegyenest más irányba tartottam, a tanítás, mint megélhetési lehetőség szóba sem jött. Tanári végzettségem ugyan volt, de ez akkoriban azzal jelentett egyet, hogy a "magyar szakos középiskolai tanár" szavakat tartalmazó diplomám a "hivatalos iratokat" tartalmazó fiókunk aljában felejtődött el.
A szomszédunk, aki tőlünk bal kézre esett -amennyiben a falu végének irányában gondolkodunk, azonban emlékezett az egyetem által kiadott, végzettséget igazoló papírra. Tudta, annak okán, hogy mindenkiről mindent meg még annál is többet tudott és tudta, mert annak idején az udvarunkon tartott diplomaosztó ünnepséget követő bulit végigkukkolta.
Említhetném a tényt: akár még furcsának is tarthattam volna, hogy pont velem akarta angoloztatni a szeme fényét. "Mi ketten", nagyszájú és kishitű szöszke szomszédasszonyom meg én, a szián kívül nem váltogattuk a szavakat. Egy rozoga drótkerítés választott el tőlük 1900 valahánytól, amikor a "birtokhatárunkat" őrző tujáinkon túlra költöztek. Apa beszélgetett velük -méghozzá ő annyira beszélgetett, én meg annyira nem, hogy Mónika (nagyszájú és kishitű, szöszke szomszédasszonyom) a kerítésen csüngve őt kérte meg, foglalkozzak Bellájával, heti egyszer, ha nem baj, akkor szombaton délelőttönként.
Kellett a pénz? Nem igazán. Kedvem volt hozzá? Egyáltalán nem. Ismerni nem ismertem őket, viszont a húsz év alatt elkerülhetetlen volt, hogy ilyen -olyan hallomásból összerakott, "láttam ezt, azt" alapon információk alapján összepattintsak róluk valamiféle képet. Nem ragaszkodtunk különösebben egymás társaságához, de egymásra sem gyújtottuk a házat. Én és ők tudomásul vettük, hogy egymás mellé száműzött bennünket a sors és ezzel be is végeztük a közösködést.
Haloványka öröm azért átjárt, kellett a munkám, szükség volt rám, jólesett. Szomszédok... ki tudja, hátha rendesek. Ha így van, ideje, hogy kiderüljön. A kalandvágy győzött, belevágtam az angolosdiba. Falun, itt, nálunk, túl sok inger nem éri az embert, ez valamiféle újszerű tapasztalat lehetőségének tűnt. Ráadásul, akkoriban még gátlásos voltam egy szimpla "nem" - hez.
Nem tartottam furcsának a tényt, hogy pont velem jutott eszébe "angoloztatni a szeme fényét". Ami az ismeretségi körében, valamint némileg azon túl trendi volt, az neki is kellett; mindegy, mi volt az. Ez volt a fétise. Bellácskája osztálytársainak 90 százaléka járt külön angolra. Sem egyéb, sem a gyerek esze, képességei, hozzáállása, szorgalma, jövőbeli tervei (mint hatosztályos gimnázium angol tagozata), az igényei és szükségletei abszolút nem indokolták a heti egy angolt priviben. Tisztességes angoltanárhoz nem akarta elhurcolni, az csak tolja a gyerekre a felesleges infót, körülményeskedik egy guriga plusz pénzért.... a lecsupaszított lényeget én is el tudom mondani neki egy ezresért, amiben kiegyeztünk óradíj gyanánt. Többet nem is igazán szánt rá -végülis nem is ért többet heti egy ezresnél az egész cirkusz lényege, hogy végre ő is elmondhassa "a többiek" előtt: Bella is jár külön angolra.