Falucskánkban, a szomszédaim teljesen átlagos párnak számítottak; tulajdonképpen errefelé az a furcsa, ami nem furcsa. A páros női tagja még a legmelegebb nyár legforróbb periódusaiban is falfehér volt. Valamint imádott pofázni. Szomszédot, postást, akárkit elkapott és végigmondta az elméleteit a világ ügyes -bajos dolgairól -nem is azzal a lényeggel, hogy mit szól hozzá, az apropó jellemzően az volt, hogy mondhassa. Gyakran még este 9 után is az utcán koslatott, hátha van kinn valaki, akit fel tudna tartani csak még egy órácskára.
Minálunk, falun, klasszikus volt az a jelenség, amit Mónika megtestesített -a beszélgetés szóból a "getés" részecske errefelé, úgy tűnik, értelmezhetetlen. Letámadnak valakit, akárkit, akiben van annyi jólneveltség, hogy sürgető tennivókra hivatkozva nem szakítja őket félbe és hajlandó végiggyötrődni élettörténetüket, megkezdve az anyaméhben zajlott eseményektől egészen tegnapig. Ebből a hallgatóságot mi érdekli, mi nem -az már a hallgatóság gondja.
Rengeteg időt töltött el a pincében. Valamit kukkolt onnan. A férje, az ifjabbik Gyuri, csendes ember volt, de csak addig, míg fel nem ba.zták az agyát. Ha ideges volt, fagyott, erősen sütött a nap, vagy az anyósa jött látogatóba, olyan vörös volt, mint a rák. Rendszeresen és tudatosan ivott, a családi hagyományokat ápolva.
Öt évig éltek házasságban, aztán elváltak, aztán újra összejöttek és úgy tűnik, a legutóbbi állapoton már nem változtat az élettapasztalat. A házasságuk egyébként is túlélte volna, csakhát... Huszon évesek voltak, mikor mindkét részről elhangzott az "igen". Öt évvel a házasságkötésük után bontakozgattak olyan hétköznapi bajok, mint minden rendes párnál, akik nem apu pénzén élnek, luxuskörülményekkel biztosítva a "boldogan, míg meg nem" -et és nem feltétlen a szenvedély vezette őket az oltárig, inkább csak úgy alakult. Jött a kiábrándulás -érzés meghogy "minek kellett ezt". Öt év alatt: egy vékonyka gyerek, egy túlsúlyos lakáshitel, súlytalan, a feledésnek áldozott ígéretek, kisebb perpatvarok, óriási sértődések.
Gyuri akkoriban úgy dolgozta fel a rózsaszín köd felszálltát majd végleges elpárolgását, hogy rendre elmesélte a melóban az otthoni csetepatékat. Minálunk, falun, egyébként maga ez az aktus is népszokás: "nincs abban semmi" alapon, kisebb -nagyobb kognitív torzításokkal, de ha idő és energia engedi, szóban atomjaira kapjuk szét a hozzánk legközelebb állókat, szigorúan és kizárólag az általunk rossznak vélt tulajdonságaikra fókuszálva. A mondóka végére, akár egy 80 körüli, fogatlan, ráncos, élete során (többek között értünk is) belét kidolgott nénikéből véresszájú sátánt gyártunk.
A "melóban", a többiek megszokták, sőt, mulattatta őket a sok minden, a "Mónika -show"; Gyuri tanácsokat kapott, viccet csináltak a családi életéből, múlatták az időt azzal, hogy elvettek, hozzáadtak a sztorikhoz. Egy poénkodós kedvű cimbi egyszer, pusztán viccből, két panasz között vihorászva odavetette: "neked is feltűnt, hogy a gyerek nem hasonlít rád?" Kitört a velőtrázó röhögés. De azon az éjjelen Gyuri nem aludt. Még a következőn sem. Addig -addig nem aludt, míg Mónika minden ellenvetése, rosszallása, szitkozódása, fenyegetőzése ellenére DNS tesztre kényszerült vinni a fiát. Mert Gyurinak nem a vicc poénja esett le aznap a munkahelyén, inkább megvilágosodott....A teszt eredménye magáért beszélt és nem viccelt: maga volt a válóok.