Egész kiskoromban felnyitotta rá a szemem a sors, mennyire függ, mennyire kiszolgáltatott egy gyermek azoktól, akikre a gondviselés bízta őt. Nem pusztán a táplálás vagy a ruházkodás kényszerére gondolok; ami legalább annyit nyom a kerek egészbe, az a gyermek viselkedéséből (is) adódó megítélése a világ előtt. Ebből a törékeny szempontból is az határoz meg minket, talán túl sokáig is, hogyan mutatja meg, hogyan magyarázza meg apánk, anyánk mindazt, ami születésünktől fogva körülvesz, valamint rajtuk múlik az is, mi hogyan vagyunk képesek már néhány esztendősen beleilleni ebbe a világba.
Tökéletes példa erre az a kissrác, aki néhány házzal odébb lakott tőlünk, a szüleivel és a nagyival alkotva szimbiózist. Félig -meddig nem gyakorolt rokonságban is álltunk velük; a családfa felénk rügyező ága úgy döntött, vérségi viszonyunk inkább tény, nem alap a kötődéshez. Akkoriban, amikor még mi éltük a gyermekkorunkat -néhány év difi szólt a javamra a kissráccal szemben -, még törvény nem kényszerítette a hat éven aluli jövendő állampolgárokat, hogy minden hétköznap 9 és 10 között az eredetileg kenyéren szervírozott lekvár indián harci dísszé változzon az arcokon és tesótól megörökölt kisruhákon, egy bizonyos óvoda nevű intézményben. Meg persze arra se, hogy még alvásidő előtt, legalább egy társunkat megszabadítsunk a félszemétől a dömperért folytatott közelharcban, lehetőleg azt, akivel bő fél órával azelőtt még papás -mamásoztunk. Az ovi csak annak volt kötelező, akit otthon végképp nem tudtak hova tenni. A face kitalálása, felfejlesztése is sokat váratott még akkortájt magára, tekintve, hogy "atyja" maga is pelenkás volt akkoriban, így az egymásra licitáló, pártfogoltjuknál épp csak valamivel idősebb babysittereket sem ismerte a világ. Legalábbis a felénk eső része biztos nem.
A nagyik nyugdíjas esztendeikből áldozták be az életük legszebb éveinek hazudott, nyugalomtól és békétől megfosztott bő hat évet, amit unoka -pesztrálásra fordítottak. Így járt az én nagyanyám, meg a kissrácé is.
Emlékszem, a fiúcska nem pusztán szerette a kertjüket, ott létezett. Órákig képes volt vakondtúrásba belebámulni, a matchboxait a paradicsom ágyásban rallyztatta, gyakran intette arra a káposztákat, tartsanak "jóviszonyt" répa szomszédaikkal, s mivel a madárijesztő nem figyelt rá, pusztán annyi telt tőle, hogy mereven bámuljon maga elé -bólogatni csak akkor volt hajlandó, ha szél lökte meg buta, rongyokból szőtt fejét, így a kutyának magyarázta az élet dolgait. Cserfes kisgyerek volt és esett is szó mindenről. "Ha az a Disney képes matróz ruhába bújtatni egy kacsát, aki ráadásul beszélni is tud, akkor olyasmi lehet a munkája, mint a Jóistené." Fejtegette, találgatta, hogy a falu, ahol lakunk és aminek nem tudja a nevét, az messze van -e Zorro barlangjától. Hatalmas falu ez, a házuktól nem lehet ellátni a végéig. A megélt bő öt éve alatt, a felét, ha bejárhatta, de még így is, mi mindennek tanúja volt: öreg nénik fecsegése, buszmegállókban való várcsálás, gyümölcsfákról szilvacsenés. Zorro viszont sehol -pedig lenne tennivalója errefelé is. És persze a repertoáron soha meg nem szűnt forogni az örök elméletgyártás - "hogyan lesz a gyerek".
Az egész napos "kertészkedés" azonban roppant hálátlan feladattal halmozta el a nagyit. A nagyit, aki már abban a korban volt, amikor az
ember örül minden megkezdett órának és hálás ha annak itt, a Földön tud a végére érni. Evés, ivás, pisilés. Kétóránként, tízpercenkét, mikor hogyan unszolta be a házba a kisunokát valamelyik létszükséglet. A felmosó, tömlőstől, meg a porrongy, mint hatodik ujj, úgy nőtt ki
a nagymami tenyeréből -egyetlen percre nem nyert tőlük szabadulást. Hetvenegynehány esztendős derekát még harminc év terhével sújtotta a lábnyom és ujjlenyomat hagyta kosz és maszat végtelen vadászata szőnyegen, bútorokon, csempén. Az örök korforgást egy téli
délután mérge szülte ötlet szakította meg.
Az udvar kellős közepén évek óta éktelenkedett egy valami. Nyári konyhának indult, de idejekorán kifogytak téglából, így szenes és fészer
kombója lett belőle (ki -ki ízlése szerint használta), az épület két periódusa közötti időben pedig disznóólként állta meg a helyét. Gonosz nyelvek megvádolták nagypapit, hogy ott táncoltat boszorkányokat éjszakánként. Szintén gonosz, de valamivel élesebb és pengébb agyhoz kötött nyelvek pedig már azt sziszegték: nagypapi a természetfeletti szeánszot csak híreszteli -a "történetéből" táplálkozó félelmre (aki tehette, kerülte az épületet) építve alibit, odahordta a szeretőjét. Ugyanakkor a sztori a boszorkányokról a fészerből kiszűrődő "érdekes hangokat" is könnyedén kimagyarázta. Nagymúltú, összeszakadó félen lévő, tákolgatott, bontásra váró valami volt, amit két helyen is betört ablak és egérlyukak sora tett különlegessé. (Másnak ilyen nem volt.)
Az ajtó mögött viszont ott virított a dédnagyi nyűhetetlen diófa -asztala, ami túlélt két világháborút és valami "Józsi bá" étkezési szokásait. Nagymami kiötlötte, hogy ez az asztal lesz a megmentője -reggelente oda pakolt be: pirítós, kakaó, nassolnivaló, ebédre husileves,
miegymás. Délutánra kapott a kisfiú ropit is -ne folyton a kutyasz.rt csócsálja. Az étkezésből adódó problémák mellé odakerült a pipa.
A pisilés pedig adta magát -intézze el az udvaron. Betanította a gyereket: így mindazt, amit a wc -használatról bemagoltattak vele néhány évvel azelőtt, kizárólag odabenn alkalmazta, ugyanakkor megtanulta, hogy a szabad ég alatt más a szitu. A szülők is meglátták a rációt az ötletben: a táplálás és a pisiltetés abban az udvarban új értelmet nyert.
Szerettek kirándulni -ha volt két szabad percük, azt a közeli erdőben töltötték. Szabad ég alatt, így ott sem volt több "tartsd vissza míg találok üres flakont". Nagyi rafkója működött.
A következő szeptember mérföldkövet jelentett: mami felszabadult a rabság alól; a kisunoka iskolába ment. Nyár utolsó napján a kissrác részt vett élete első tanévnyitóján. Az ünnepség az udvaron vagy mondhatnám "szabad ég alatt" került megrendezésre.
Nagyjából a harmincadik percben, a gyerek kinézett magának egy csenevész bukszust az udvart szegélyező növények közül. Az apja mindig arra biztatta, hogy a nyeszlettnek kell a víz. Nem állt össze neki a kép. Hirtelen a lányok kuncogni meg sikítozni kezdtek, az igazgató egy kimondott, valamint egy kimondatlan szótag között maradt csendben és egyáltalán -"mit bámul mindenki".
Kétszáz gyerek, a szüleik és egyéb rokonok előtt, élő, egyenesben vizelt kisebb patakot egy ártatlan bukszus köré és még csak kellemetlenül sem érezte magát.
Mert a mi egy felnőttnek egyértelmű, nem biztos, hogy egy gyereknek is az. A "tanítás" másik fele, mely szerint szabad ég alatt csak akkor érdemes elvégezni a dolgod, ha más annak nem tanúja, lemaradt.
Számtalan, ehhez hasonlóan kellemetlen esetbe futottam bele később, amikor már felnőttként tanítottam. Mert "felnőttként", ha néhány év elteltével meg is elégeltem az egészet, angolt tanítottam.